Anyukám mindig azt mesélte, hogy már két hónapos koromban, majd hogy nem a pólyában énekeltem először. Amikor ez a téma felmerült mindig apámat hívta, hogy igazolja őt, hiszen annak idején ő is ott ált a kiságy mellett, ahol az első produkció elhangzott. Nélkülük biztosan nem lettem volna színpadi ember, hiszen nekik köszönhetem a hallásom, a zene szeretetemet.

Anyám minden óvodai és iskolai szereplésemnél a közönség között hallgatta a véleményeket, és legtöbbször magában örvendezett a sikernek. Apámtól a kitartást, a munka szeretetét örököltem még, ami talán sokat segített akkor, amikor a "mélyvízben úszni" tanultam, és bizony néha majdnem elmerültem.

A gimnáziumi idők alatt kezdett komolyra fordulni a dolog, persze, ha nem számítjuk azt a néhány évet, amit zongorázással, és hegedüléssel töltöttem az általános iskolában. Azóta is bánom, hogy mindkettőt veszni hagytam. Milyen jól jönne sokszor. Azért mostanában otthon szoktam kísérni zongorán kisfiam Dávid furulya-játékát. Szóval a gimi mellett két "klub" is volt, ahová a lőrinci ifjúság táncolni járt. Az egyik a Rózsa Ferenc Művház volt, a másik egy ifjúsági klub, közvetlenül a suli mellett.

Nem is emlékszem az első pillanatra, amikor odatoppantam a Stereo Együttes elé, és felajánlottam, hogy éneklek néhány dalt, ott azon az estén. Még az is lehet, hogy igaza van az egyik osztálytársamnak, Gulyás Eminek, hogy ő protezsált be engem, mert szerettek volna végre igazi körülmények között meghallgatni, nem csak a tornateremben, vagy az öltözőben. Szóval énekeltem aznap este néhányat, és ez valahogy szokássá vált. Minden szombaton lejelentkeztem a zenekarvezetőnél, Jánosnál, hogy arra a napra milyen nótát tanultam meg, és hadd szóljon. Siker volt, hiszen a barátaim hallgattak.

Anyukám megtudván a dolgot vérszemet kapott. Úgy érezte, ha már ő nem tudott boldogulni, mint színésznő, vagy színpadi ember, majd én… Éjt nappallá téve kutakodott a városban egy énektanár után, mire rátalált Hoffmann Dönci bácsira, aki attól kezdve elkezdett velem foglalkozni, és rengeteg akkor divatos nótát korrepetált be nekem, ami azt is jelentette, hogy a repertoáromról kotta is született. Természetesen saját hangnemben. Ez volt az én kincsem, és ezzel mentem haknizni, amikor a Dönci bácsi be tudott nyomni néhány "brigádba", hakni brigádba. Így aztán még iskolásan a művészvilág színe-javával dolgozhattam. Felléptem: Zentai Annával, Koós Jánossal, Express Együttessel, Szécsi Pállal, ifj. Latabár Kálmánnal, és még sorolhatnám.

1972 ez a mi első dátumunk, hiszen Ki mit tud-ot hirdettek abban az évben. Ez a fajta tehetségkutató műsor rendkívüli érdeklősére tartott számot még abban az időben. Hoffmann Dönci bácsi elhatározta, hogy feltalálja a spanyolviaszt és összehoz egy lánytriót, olyat amilyen még nem volt. Három tanítványnak szólt: Fábián Évának, Babics Marcellának és nekem. Megalakult a Kócbabák nevű trió. Hogy miért volt ez a nevünk? A válasz egyszerű. Dönci bácsi dolgozta át a dalainkat, amik többnyire olasz slágerek voltak. Az első ezek közül a "La Bambola" című dal volt, amit laza fordítással kócbabára magyarosítottunk. Így született a kicsit fura nevünk. Persze már akkor is motoszkált bennünk a karrier vágy, és nem volt elég, hogy Kócbabákként jelentkeztünk a Ki mit tud-ra, de mindannyian szólistaként is, sőt én nem hagyhattam ki az én együttesemet, a Stereo Együttest, akikkel kezdettől fogva már elég sűrű rendszerességgel felléptem különböző klubokban, na meg a Rózsában. Szépen haladtunk előre, kerületi, területi, Budapesti fordulókat hagytunk magunk mögött a Kócbabákkal, de az együttessel is. Kicsit fura volt a helyzet, amikor már a tévés élő és középdöntőben mindkét produkcióban szerepeltem. A Kócbabák a Stereora voltak féltékenyek, a Stereo pedig a lányokra természetesen.

Dönci bácsi spanyolviasza nem lett feltalálva, ugyan is pont ezen a versenyen lett igazi felfedezett a Generál Együttes, akikkel együtt énekelt a Mikrolid vokál. Ők is hárman voltak, és már akkor nagyon profi, szuper együttes volt. Mi kiestünk a tévés középdöntőben, ők pedig megnyerték a versenyt. Ugyan így is történt a Stereó esetében is, a bandák között természetesen a Generál lett a győztes. Nem voltunk elkeseredve, ez így is nagy eredménynek számított. Jöttek is a bulik rendszeresen és bizony nem volt könnyű tanulni is meg haknizni is egyben.

Az iskolának egyébként hamarosan vége lett. Érettségi után a régen oly hőn áhított egyetem helyett a Cinoinba mentem dolgozni. Egy régi osztálytársam, Écsy Jutka apukája vett oda a gépkonstrukciós osztályra, ahol titkárnői teendőket kellett volna ellátnom, de sajnos a sok vidékre járástól, olyan hulla fáradt voltam sokszor, hogy egyrészt nem értem be időre, vagy ha bent voltam bizony el-elszundítottam az íróasztalon. Imádtam ott dolgozni, mindenki elnéző és aranyos kolléga volt. Nem sok hasznomat vették… 1973-ban kaptunk egy felkérést. Egy nagyszabású produkcióra készült a Magyar Televízió. Magyarország bemutatkozik című könnyűzenei, kulturális programmal Svédországba készültek, ahol a magyar pop és könnyűzene legjobbjai képviselték országunkat. Kellett a produkcióba egy vokál, aki az egész műsor alatt énekel a kísérő zenekar mögött. Mi lettünk azok. Annyi próbánk és elfoglaltságunk lett, hogy már nem tudtam vállalni a fő hivatásomat a gépkonstrukciós osztály titkárnői megbízatását, és kiléptem a munkahelyemről. Azóta az éneklés a fő foglalkozásom, bár néha voltam ügyvezető igazgató. Lehet, hogy most is az vagyok, de hát vagyunk így ezzel néhányan, akiknek bt-jük, kft-jük és egyéb sóhivataluk van.

1973 nyarán még egy fontos esemény történt velünk. Balatonon, ahol egyébként már javában "dolgoztunk", vidéki fellépéseink voltak, valamint a Pipacs Bárban énekeltünk esténként… Összetalálkoztunk a Neoton Együttessel. Pásztor Laci megkeresett minket, mert egy rádiós fesztiválra, a "Tessék választani" című versenyre készültek, és a daluk rádiófelvételéhez, valamint a fesztiválra szerettek volna, egy kicsit korszerűbb háttérvokált alkalmazni, mint a régen megszokott rádiós Harmónia Vokál. Ránk gondoltak, és gyakorlatilag ettől kezdve számítjuk a mi történetünket. Teltek múltak az évek, pontosabban eltelt másfél év és közben rengeteget próbáltunk, készültünk az első lemezünkre, ami a Menedékház volt. Jártuk a Szovjetunió városait, ahol a magyar popzene nagyon népszerű volt, és mi is, mint a többiek sokszor léptünk fel az NDK-ban.

1975.-ben Olaszországba mentünk, ahol, főleg délen, egy olasz-etióp keverék gyönyörű énekesnőt kísértünk szabadtéri koncerteken. Őt úgy hívták, hogy Lara Sent Poul. Két és fél hónapot töltöttünk ebben a csodálatos országban. Isteni volt, fogyókúrázni se kellet, mert olyan kevés volt a pénzünk, hogy ez kajára is alig volt elég. Másodszor is mentünk volna, de amikor kiértünk Milánóba, kiderült, hogy a menedzser halála miatt az egész tervezett turné elmaradt.

1977. Ismét egy fesztivál, ami a Metronóm nevet viselte. Mi lettünk talán a harmadikak, Gyere táncolj velem című dalunkkal. Ez a dátum azért is lényeges, mert ettől kezdve dolgoztunk együtt dr. Erdős Péterrel, aki később a zenekar, és az én menedzserem lett. Innentől kezdve vált a Neoton Familia története egy igazi sikertörténetté. Péter elhatározta, hogy világsztárt csinál belőlünk. A lehetőségekhez képest nagyon sokat elértünk. Itthon megszerették a zenekart, a számok sikeresek lettek, közel 8 millió hanghordozót adtunk el. Japánban 10 éven keresztül 20 hanghordozó jelent meg, ezek közül három nagylemez lett arany, négy kislemez lett platina. Turnéztunk Spanyolországban, Japánban, Kubában, valamint a Világ keleti felén.

1983.-ban Tokióban a Yamaha Fesztiválon Nagydíjat nyertünk a Time goes by című dallal, ami azóta is ismert és nagy kedvenc a hazai közönség körében. Természetesen, vagy talán sajnos, az együttesben idő közben változások történtek. Az eredeti felállás, a kezdet kezdetén a következő volt: Ambrus Zoltán dob, Galácz Lajos ének, ritmusgitár, Tiboldi János dob, Pásztor László gitár ének, és zenekarvezető,. Jakab György ének és billentyű. Na és mi - a Kócbabák: Fábián Éva, Pál Éva, és én Csepregi Éva.

1980-ban egy lemezfelvételen dolgoztunk először együtt Végvári Ádámmal, és Bardóczi Gyulával, akiket rögtön a szívébe zárt elsősorban Erdős Péter. Elmentünk megnézni a Kati és a Kerek Perec nevű zenekart, ahol Ádámék akkor zenéltek, és nem csalódtunk. Tetszettek nekünk, úgyhogy meg lettek híva a bandába. Vérzett a szívem, hogy Ambrus Zolit elküldték, nem is tudom, hogy hogyan közölték vele a hírt. Annyira rosszul esett neki, hogy abba is hagyta a zenélést, azóta se ült dobhoz. Fábián Éva is elment akkor. Ez már inkább közös megegyezés volt, ő nem igazán szerette a megváltozott légkört, ami már sokkal nagyobb követelményeket állított elénk, mint régen. Új felállás: Bardóczi Gyula dob, Végvári Ádám gitár ének, Pásztor László gitár, Baracs János Basszusgitár, Pál Éva ének, Csepregi Éva ének, és Jakab Gyuri.

(Forrás: http://www.clsprodukcio.hu)